Lovas idézetek

" A ló előnye tenger, a bölcsnek ló való, Mert lóvá tesz az ember és emberré tesz a ló"   "Az embernek sem sikerülhet minden, még az Istennek is csak két dolog sikerült - a tavasz meg a ló." /C. Malaparte/  "A lovak iránt érzett szeretetünk független a korunktól"  "Lehet, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de a ló volt az, mellyel civilizációt hoztunk létre."  "Van egy mondás, miszerint a lónak élveznie kell munkáját feladatának elvégzése közben, máskülönben sem a ló, sem a lovas nem lesz képes kitűnő teljesítményt nyújtani."  "A ló hátán van a földi menyország." " ....a lovak iránt valami ősi, kiolthatatlan érdeklődés,vonzalom,szeretet él bennünk. " A ló. Önteltség nélküli nemes jellem; irigység nélküli barátság; hiúság nélküli szépség. Szolgálatra kész, mégsem szolga. /Ronald Duncan/"  „ó bár tudnék lóúl dalolni zablát kantárt rám Múzsa fonna abrakom hymni odi psalmi nyeregbe Orpheus pattanna…” Weöres Sándor Le Journal „Lovam lába halkan csendben Tipeg topog fű se rezzen, Szépen lassan andalog Táncol mint az angyalok…” Pintér Zoltán Lovam hátán Jönnek majd fekete, vörös, sárga lovak, örvendezzetek a fehér csikónak! Zsoltárt ficánkol a Duna-Tisza között, leendő lovasa házamba költözött. Kovács Géza A fehér csikó "Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján Megállás nélkül az Öröm Álmát álmodhassam magamba Minden mértföld-kövön." Ady Endre Új s új lovat "Azáltal, hogy szeretjük és megértjük kedvenceinket, talán könnyebben megértjük egymást is." Dr. Louis J. Camuti „... és amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nem csak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott.” Jane Goodall „Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.” Anatole France „Az állatokban azokat az értékeinket látjuk megtestesülni, amelyeket már elvesztettünk- ezért vágyunk társaságukra, érzelmeikre, életörömükre.” Jane Goodall „Ha valaki egyszer felül a lóra, és ha szereti a lovat, bele szerelmesedik és nem valószínű, hogy utána el fogja hagyni a lovaglást.” Mészáros Zsolt „A lovaktól lehet a legtöbbet megtanulni és minél többféle lovon ül az ember, annál nagyobb lesz a szókincse a lovak nyelvén.” "Az embernek sem sikerülhet minden, még az Istennek is csak két dolog sikerült - a tavasz meg a ló." C. Malaparte „Az ember szórakoztatására tartott állatok közül egyedül a ló képes arra, hogy olyan szenvedélyt lobbantson fel, ami teljességgel reménytelen.” Bert Harte Lóvá tesz Így szoktuk mondani, ha valaki rászedi, becsapja, elbolondítja, ugratja, kijátssza a társát, esetleg packázik, tréfát űz vele. De vajon hogyan lehet lóvá tenni valakit? A szólás története az 1700-as évekig nyúlik vissza. Abban az időben az emberek hittek a boszorkányokban. Úgy képzelték, hogy ezek a lények a seprűn repülésen kívül arra is képesek, hogy a embereket lóvá változtassák, és rajtuk repüljenek. Ez kínzásszámba ment, s megtörtént, hogy az áldozat ettől megbetegedett, és meg is halt. A szólás csak a következő évszázadokban kapta mostani értelmét.

Lovas versek
Ady Endre - AZ ELTÉVEDT LOVAS     Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta. Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a dombkerítéses sikon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Mult századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru utnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Ady Endre - Új s új lovat Segítsd meg, Isten, új lovaddal A régi, hű útra-kelőt, Hogy sóbálvánnyá ne meredjek Mai csodák előtt. Az Irgalmatlant küldd társamnak, A rohanó, büszke hevet S az emberségem ezután már Legyen kegyetlenebb. Ne rendeld romló nyájaidnak Sorsa alá a sorsomat, Az embered, ha nem ma-ember, Kapjon új s új lovat. A nagy Nyíl kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább. A végesség: halhatatlanság S csak a Máé a rettenet, Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet. A nagy Nyíl az útját kiszabta, Teljes és nyugodt mámorok Célját áhíttatja süvöltve, Míg a Föld háborog. Változat és Halál adódtak Belül egy-egy gyarló körön, De várja az Embert víg célja: Piros, tartós öröm. Élet s Halál együtt-mérendők S akit a nagy Nyíl útja bánt, Hadd, óh, Uram, szépülten futni, Megérkezett gyanánt. Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján Megállás nélkül az Öröm Álmát álmodhassam magamba Minden mértföld-kövön. Riadó, szennyes, kerge nyájak Ne állítsák meg új lovát Emberednek, hogy hadd nyargaljon Előbbre és tovább. A nagy Nyíl útján, meg nem állva, Hitesen és szerelmesen, Förtelmeit egy rövid Mának Nézze túl a szemem.
Füst Milán - EGY MAGÁNOS LOVAS  Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép, Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé. Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva Füstöt vet a fény s eliramlik. . . S ami túl van az alkonyaton, Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? - A néma mozgalom Nem tudja, nem felel... S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, - Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet Előszeded. . . S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd, Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan : - Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?
Magyar László András: Két lóvers 1. Dzsáfár, a vezír, hószín paripán seregét rendezgeti éppen: "Mahmúd, te a balszárnyat vezeted, s Ali küzd hadainak közepében, Qámár a gyalogság élire áll, Abdullé lesz a sok íjász, jobbról Ma'amún támad, s a török lovasok kapitánya ma Níjáz." Dzsáfár lova mindent hall, meg is ért (ami kész csoda egy paci szintjén), megrázza fejét, prüszköl keserűn: "Jó,jó, de a ló ki? Megin én?" 2. Egy zoofil, lovába belezúgva fejest ugrott a fortyogó Vezúvba, mert azt mondta egy alávaló vátesz néki, hogy - forrón - a láva lóvá tesz.
Sík Sándor - A magvető Jön. Nagy, néma árnyék, óriás lovon. A verejtékes, nehéz éjszakában Úgy nyúlik el rettentő ködalakja, Úgy ölel körül mindent hidegen, Mint a szívet a halálfélelem. Setét lovát a föld vetette ki, Párolgó teste úgy szövődött össze Vér párájából, könnycseppek ködéből. Feje fölér a felhők tengerébe, Nehéz felhők elátkozott vizén Ott úszik két világtalan gödrével, Amelyből iszony s őrület villámlanak. Ínyetlen arca onnan vigyorog le, És onnan csillog fehér koponyája. A régi rém az, a csonttestű Cézár, A mindeneket meghajoltató. Amerre megy, Léptei alatt meghervad a föld, És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan. Amerre karja int: Az őszült fákról pereg a levél, A messzeségből véresen vonagló Bukott lovak sikoltanak, És megkonyulnak az emberfejek. Amerre néz, Az alvó mellre kísértetek ülnek, A pisla mécs magasra csapkod rémesen, És nagy kutyák üvöltenek az éjben. Amerre elvonul: a lázas földnek ajkát Sírok verik ki, sűrűn, sűrűn, S a bolygó emberek szemében Vad, sárga tűz lobog. Így léptet el, Így léptet el országok romjain, Barázdát húz a dőlt világ fölött, S inatlan ujja új magot szór A véren hízott régi föld ölébe: Szegény fejekből pirkadó jövőt. Az Isten magvetője ő, Ifjú vetés kegyetlen édesapja, Vénhedt anyagból új remek művésze, Vén szolgája az ősi Akaratnak, Élet követe: a Halál.
Arany János - LÓRA...!     Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra, Nem is óra ütött: vészharangot vernek: Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt: Most kell talpon állni a magyar embernek. Északról, keletről, délrül, naplementrül Az egész szomszédság mind ellened zendül; Akivel megosztád falatodnak felét, Legelébb is az köt készakarva beléd. Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet, Ménedet, gulyádat irigyelik tőled; Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt, S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt. Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna Halálthozó lakhely másunnan-valóra; Vize, levegője van neki vesztére: Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére. (1848)
Kovács Géza: A fehér csikó Jönnek majd fekete, vörös, sárga lovak, örvendezzetek a fehér csikónak! Zsoltárt ficánkol a Duna-Tisza között, leendő lovasa házamba költözött.
Faludi János: Lovaglás vágtában A lovam nyerge hajít s az országút settenkedő fordulói hívnak, Kápráztatón hinti eltapodott és ugrasztott porát a föld, Szemem öles, hanyag lasszót vet: nyakon kapok a mezőn egy parasztlányt s egy tornyot tépek el a templomától: hurcolom őket, Intést adok és sodrom a sorakozó, zászlós fákat, (A lovam nyerge hajít) Tudom: lovam patái utolsót karcolnak mindjárt és többé nem csap arcomba, mint útszéli ág: a természet, s nem vonszolom uszályom már, az erdőt, nem nyúlok többé a futkosó barázdák hálójába repülő karral, lovam patája utolsót karcol mindjárt s izzadt sörényét fogom símogatni, Ma még hajít a nyerge s hurcolok, tépek mindent.
Pintér Zoltán - Lovam hátán Lovam lába halkan csendben Tipeg topog fű se rezzen, Szépen lassan andalog Táncol mint az angyalok, Nesszenések madárdallam Ág reccsen a friss avarban, Lovam ugrik elszalad Elröpít egy perc alatt, Vágtass vágtass sebesen Repíts át a kék egen, Sörényedbe kapaszkodva Ráugrunk a csilagokra, Nyereg nélkül szőrén ülök Úgy pörög, hogy elszédülök, Felhők között nem is látom Hová viszel jóbarátom, Napkorong az uticél Oda engem ne vigyél, Megéget az minket nyomban És az álom lángra lobban, Menjünk inkább le a Földre Harmatos friss legelőre, Fűbe fekszem álmodom Enyém vagy szép táltosom.
Nemes Nagy Ágnes - Lovak és az angyalok Út Patkolj nekem lovat, kovács, hadd vigyen egyszer már haza. Jó ez a szódás paripa. A cukrászboltnál majd megállunk, ott utoljára még benézek, akár egy alkony ablakán; hogy villognak a sütemények, a sok mennyei marcipán- és aztán minden színtelen. És nem lát minket senkisem. A ló dobog csak, tompa dobja, mintha egy szív ver, távolodva. És lassan úsztatunk tovább, valami víz, valami fák, valami lombos némaság, talán valami suhogó, lomb-kupolák alatt futó, talán folyó a rengetegben- de nem tudom- minden nevetlen- lehajlok. Ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát. A lovak és az angyalok Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan- egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny- az út, az ég, bennük lakik a messzeség- oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.
Weöres Sándor - LE JOURNAL (részlet) kanca futott az udvaron egy cédrus ötlött a szemébe mindkettő szűz phaenomenon "lelkes lelkem kinek a képe" ó bár tudnék lóúl dalolni zablát kantárt rám Múzsa fonna abrakom hymni odi psalmi nyeregbe Orpheus pattanna Csung-kuo Hellas France Micráim bámulná porcellán patáim fehér lámpám harisnyáim túl értelmünk kaptafáin szférikus breviárium keletkezne gratis sogar nem kéne honorárium csak mennysugár emelkednék napvilágba hullnék holdharmatba le édes gyümölcsel tele csontvázam hieroglifája sok anthropoid mennylakó lóságomtól tisztulna lóvá s Xenophanés hite valóvá ha énekelnék én a ló Weöres Sándor: Robogó szekerek Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek. Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa föl- nyihog - a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan – ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék. Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek – az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabo- káju, kakukkfejü tarka lovat lát.
LENAU - Die Drei HÁRMAN Csatából hárman, vesztesen, ügetnek csöndben, csöndesen. Mély sebből buzgó vérpatak melegét érzik a lovak. Nyeregről, kengyelről csorog, lemos magával port, habot. Puhán, szelíden lép a ló: ne áradjon ki vérfolyó. Lovas lavas mellett halad, hogy egymásba fogóddzanak. Egymás szemébe néznek és kezdődik bús beszélgetés: "A legszebb lány nekem virul, s meghalok ifjan, cudarul." "Van erdőm, házam, udvarom és nincs már hátra több napom." "Isten földjét csak nézhetem- miért halok mégis nehezen?" A légben gyászkiséretük, három keselyű száll velük. S megosztoznak vijjogva fenn: "Ezt te, ezt te, ezt én eszem."
Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék) Mért jár eszemben az a ló? Madár, az állatorvoséknál... Miért is volt azt nézni jó, hogy farkával legyezve sétál, egy-egy leányt hátára vesz, s meghintáztatja fürge trappban?... Ne kérdezzétek! Fontos ez? Nem is volt más izgalmas abban, csak a remény, hogy majd talán megszólal egyszer incselegve valamelyik lovas-leány: "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" Aki még sose vágtatott, (csupán a Corso-mozi mélyin, ültében is röpülve ott, míg száll a cowboy át a prérin) ki nem szorított még sosem térdével élő póni-kancát, az érzi csak, mily végtelen gyönyör lehet, ha csizmasarkát a ló véknyába nyomja és úgy vág neki a tág határnak... Egetverő reménykedés! Lehet, hogy ez valóra válhat? - "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" - elhangzott végre ez a szó! Intett a lány, hogy most helyette én ülhetek a póniló hátára, hogyha jól vigyázok: s elmagyarázta sebesen, hogy amikor kengyelbe hágok, ő majd hátulról, cselesen csempészi markomba a pálcát, hogy meg ne lássa lovam... mert lovagláshoz kell a pálca, de a bolond Madár olyan, hogy tűri bár, de hogyha látja, attól megugrik, s elrohan... Azóta hány ló volt alattam - hajaj! - s hányat feledtem el... (hisz lovardákból elmaradtam, s a futtatás sem érdekel), de azt az órát elfelednem holtom napjáig sem lehet, mikor először önfeledten nyargaltam ott, a ház megett... Mert úgy megindult ám alattam az a bolond kedvű Madár, hogy kerten, szérűn túlhaladtam, s kiyílt előttem a határ! Néztek a lányok, kiabáltak, mert féltettek, hogy felbukom; "Ne nyargalj úgy a vakvilágnak! Vigyázz, maradj a járt úton!" - Jól elragadott az a póni... Miről is kezdtem versemet? (Ki fesztelen szeret dalolni, kötött formában is fecseg...) Olyan siralmas e december, s olyan hosszú a délután! Örökké csak gubbaszt az ember, s eped homályos cél után... Bús elmebaj! Mit is kívánok? A mennyországban volna jó, hol angyalok közt nyargalászik három leány, s egy póni ló.
Juhász Ferenc: Csikóellés Májusi rózsák nyíltak éppen, bodza bomlott és orgonák, mikor a ló elleni készül. Sokszor pihent, döcögve járt. Pöttöm legényke jártatta lassan virágos réten és dalolt. Mire fáradtan hazaértek az ég kék vállán ült a Hold. Az istállóban, puha almon, tajték verte ki, remegett, szuszogtak, fújtak, fekve nézték szétterült hasú tehenek. Amikor a kazlak is aludtak, s a göncöl rúdja délnek állt, a ló megellett. Sokáig nyalta leragadt szemű csikaját. Anyja mellett aludt a jövevény, dunnából kiszakadt pehely. Sose terült a szalma szebben, nem aludt így a hó, a tej. Piros kalappal jött a hajnal, intett és aztán elfutott. A csikó fölállt, csomós kis lába reszketett, akár a habok. S ahogy az ablakon bedugta kék orrát a reggel, s rájuk szagolt, anyja hasát döfködte vidáman, hamvas pofával megszopott. Lombok susogtak össze-vissza, tyúkok kotortak, boldogok, irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.
Király László: Az öreg ló mától kezdve se ekét se szekeret nem húzok hátamon nem törnek villanyelet mától kezdve a szügyemen ezerjófűtől begyógyulnak a sebek mától kezdve egész nap legelhetek és nem lesz mától kezdve semmi csak heverni az árnyékban és enni s ahova most is hoztatok a folyóhoz jövök ha szomjazom nagyon mért üttök agyon
---- Értelmem értelmetlenségénél Hiúságom hiúságánál Már csak az a pillanat nagyobb Mikor ráébredek álmaim rímbe szedett- Vedett közönséges közöny özönére A lóhát fölött álLó üllő ülő ülepére Az énre. -------- Február tizenhét Néha kemény, néha lágy, mint egy agyonfeküdt ágy, az évszakok örökmozgó börtönében. Karácsonyt már rég elhagyva, Léptet, léptet összefagyva, józanodva a farsang mámorából. Éjjel hideg, rideg nappal, nyári vágyak kis galoppal, latyakká omlott szűzeken. Kifelé üget a havas úton, urgrat befagyott pocsoján, kúton, madárdalra, napsütésre szomjúhozva. Február barát közönyos lovát négy évente ugratja, nyújtja, tél fenekét pálcával csapkodja. De most keményen ül, tartja magát, s az életet, a világ legszebb lovát, rövid száron belehajtja a tavaszba. Ajánlás: Ne aggodj barátom, ha hidegnek érzed most az életed, ez is csak múló emlék lesz csupán, mikor a szíved telve lesz szerelemmel és egy kedves, hűséges pacival vágtázol majd a csillagok alatt, egy forró nyári éjszakán. ---------- Néhány pillanat az egész, S minden megváltozik, Még a változatlan is, ami egyébként nem, Nézed magad a valótlanság tükrében, Hitegetve mindenkit: "csak ma", Igen, csak ma, ma, ma, az igazi mostoha, Igen, igen, ez a gyarló maima, Ma, ma, ma. Keresem lovam, barátom, s a butaságom, Keresem, találom, tálalom tudatlanságom, Nincs tudomásom magamról, Hát még a képzelet végtelenjén szárnyaló Milliárdnyi valóság áramról, Melyben mindenki igaznak hiszi a vallomásait. Dagadó napsugarak izzasztják latyakká ma a várost, Na mármost, ettől még lehet gömbölyű, sőt, Kerek a világ, de keretben nem, mert vesztesnek is kell lennem, A szavak szavak elleni késleltetett verekedésében. ------ Pénteki vonatom, dalolom, vonatom Átszűrődött rögeszmék vonszolnak beljebb a holnap asztalához, Rajta pohárral teli bor, kést szelő kenyér, És könyökölve állunk az imához úgy, hogy a szó már mit sem ér A fográgásban. Leves szállt a légybe!- kiált a torz torzsa, S az asztalon keresztben, Sorban, ezernyi hangya szédül, Tolja, viszi, eszi, őket apró morzsa a sületlen tészta felé. Álmatag élesztő szunnyad a fakádban, alattuk izzó parázs, Köröttük füst, lángoló bogrács, sercegő zsír, olvadó üst, Üres a ház, a koromban kémény, a piszkavasban kályha a sarokban szék sír. Ez már a tavasz, a váltakozó állandóság virágzó kezdete, A rügyfájás érthetetlen meszezése, mely külön világegyetem Az ősz szülöttének, ki csak sárga, szomorú, hulla leveleket láthatott. Jó élni, s ez az érzés úgy áthat, hogy ma éhezem a böjt örömére. --------- Szerda déli dal Már egész közelről figyelem, mint mozdul el A gondolat izület szügyemen, a szíj mögött, szorosan, Két szőrtüsző -nem bőrredő, bőrelő- gyulladásponton is Izmosan gennyedzik és edzik ál orvosok, No de míg fájdalom jár át hason, jó hátason, Megkérdőjelezik a patámat, a csontozatomat, az inaimat, Nagyapámat, s legfőképp anyámat. Ritkán születnek burokban a halandók, S ritkán fejtik meg a maguk titkát a hurokban fuldokló arányok. Ez bók.
Tandori  Dezső "Az élet hosszát a részletek teszik. A valóságos részletek fejezhetik ki csupán, mi van veled. Hogy sehova nem mégy: azt nem lehet túl jól kifejezni azzal, ha mégy bárhova (mindenhova). A tényleges cselekménnyel azonban hol tartasz? Újabb kifejezendők. Nem hihetsz benne, hogy a tényleges cselekvés fejez ki pontosan." (Tandori Dezső) Tandori  Dezső : HOMMAGE   magyar  Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába? ki teszi meg mégegyszer az utat értük, visszafelé, hiába? Kardél-nyargalásod két oldalán még kettészelve is ez állatok hozzád lassult múlásukkal bevárják, amig kidől utolsó hátasod: most még, nem deszka-földes-álruhásan, visszanézhetnél e hűlő vetésre – hogy zokogás kockázzon koponyádban, kopogjon tört szemük dióverése.
Pilinszky  János: Utószó Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki?                   Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon. Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl ahogy az arcom, ez a kő röpűl felém a hófehér tükörből! S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra. Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra. Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába! Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyujtja felém egy halott város a halottnak. Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban megjönnek a csatakos virradatban.
Varga Gabriella: A LÓ Zabolátlan őseimnek nemes, büszke fejtartását, rónák, puszták ménesének szabad, szilaj vágtatását hoztuk egykor át magunkkal, hátunkon a magyarokkal, tüzes vérrel, éles karddal, izzó szemmel, viadallal, tánccal, dallal, diadallal, ős-zengésű magyar szóval – mint történelmi ereklyét, midőn áthágtuk Vereckét. Árpád volt az ősvezérünk, kivel új hazára leltünk, Kárpátoknak lágy ölében, Európa közepében. Ezer éve immár ennek… Hős magyar nép, lovas nemzet vívott érte ezer csatát, lovon járva végig poklát. Mindenhova elkísértük, búját, baját megismertük. Összefontunk jövőt, múltat, hallgatva, mint sírva vigad. Együtt húztunk nehéz igát, ünnepeltünk Olimpiát. Lovas nemzet, hős magyar nép, lovas múltja nem csak emlék. Kincsem lett a büszkesége, de ezzel még nincsen vége. Délceg magyar lóra pattan, hátamon már nyeregben van. Terem babér, nyílik virág, ámul majd az egész világ. Kiscsikómnak párja nincsen, ő az én kis drága kincsem.

Lovas szólások, közmondások

Ha ló nincs, szamár is jó. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Minden cigány a maga lovát dícséri. Veri, mint szódás a lovát. Belejött, mint a cigány lova a koplalásba. Átesik a ló másik oldalára. Nagy a feje, búsuljon a ló. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Közös lónak túrós a háta. Rossz lóra tesz. Csapjunk a lovak közé! Azt a lovat ütik, amelyik húz. A lovát keresi, rajta ül. Kilóg a lóláb Baskír közmondások Lovad ha elereszted, megfogod, szavad ha elereszted, meg nem fogod. Egy lóra két hámot nem raknak. Lóval játszódó csikónak lába lesántul. Eb a szénát meg nem eszi, ám a lovat sem hagyja enni. Arany kantár a lovat nem jobbítja. A madár röptében, a ló futtában, vitéz a csatában ismerszik meg. Kazak közmondások Férfi szárnya – a ló. Hatéves gyerek ha felül a lóra, hatvanéves öreg is kitér előle. Csikót ki megülni nem tud, gyereket csinálni sem tud. Nyargalni a gyereknek dolga, nyeregbe ültetni az anyja dolga. Rossz nyeregnél szőrén lovagolnom jobb, rossz asszonynál nőtlenül maradnom jobb. Ló a havi abrakra gondol, teve az évi abrakra gondol, a szamár – ami a lába alatt van, arra gondol. Jó hátasló patája magától meggyógyul. Vak lóval a rühös ló – egy ménes. Kanca ha sok van, csikó is sok van. Lónak titkát ha nem tudod, hátulról ne közelítsd. Sovány lónak ostor az ellensége, rongyos sátornak – az eső. Lónak epéje nincs, madárnak teje nincs. Jó ló elől nem botlik, legföljebb hátul. Fejnek balta a rontója, lónak – a takonykór. Lovadat jártában ostorozd. Rossz ló a csikóval játszik. Jó csődör ménesét ló őrzi. Sárga lóra ha nem ülhetek – ülök a sárga földre. Hitvány csődör az anyját hágja. Anyja-rúgta csikónak nem sajog a húsa. Ficánkol a csikó, de ménesét el nem hagyja. Jó lónak fogát ne firtasd, jó embernek korát ne kérdezd. Lónak a híre nagy, tevének – a talpa. Pányvát ha nem fogsz, csikó nincs, ollót ha nem fogsz, bárány. Habos hóban a róka ficánkol, sarjú fűben a ló ficánkol. Lovas népnek sok az ellensége, gyalognépnek még több az ínsége. A lovat a csikó hagyja le, apát a fiú. Ló a földet botlás nélkül meg nem ismeri. Ingatag bokorhoz lovat ne köss. Egy kancának csecse kettő, egyik ha oda – teje nincs, egyik tevének púpja kettő, egyik ha oda – ereje nincs. Gebén lovaglás helyett inkább gyalog járj. Aki lovat tart, kínjától szabadul. Kancát ha lovagolsz, csikó nincsen. Ló ha nyughatatlan, belesoványul, férfi ha nyughatatlan, belevénül. Lovas a fizetségét gyalogosnak át nem engedi. Lankadt ember lova a kantárban megbotlik. Lovat ha nem becsülsz, gyalog lakolj, étket ha nem becsülsz, éhen lakolj. Bagoly-simogatással sólyom nem lesz, pokróc-magasztalással táltos nem lesz. Egy hónapig míg nem lovagoltál, lovadat ne dicsérd, egy évig míg vele nem laktál, asszonyod ne dicsérd. A kanca ha párba fogva megizzad, a csikó szabadon járva is megizzad. Elváló barát a nyereg hátsó kápáját kéri. A balga az alatta lévő lovat hat hónapig keresi. Telivér lóért a csikó fizet. Szitok nélkül a ló nem szalad. Állhatatlan  ló a lelket gyötri. Harapós ló a fogát nem mutatja. Lovadnak ne az ezüst patkóját – a járását dicsérd. Egy kancától tarka is születik, fakó is születik. Telivér lovat ha arany patkóval patkolnak, a szamár is kényeskedve emeli lábát. Lovas a szekeressel, ügetős a poroszkással útitárs nem lesz. Furfangos kanca két csődört is éhen hagy. Ménló az útra prüszköl, szűzkanca a szikesre. Lóra keveset málházz, gyorsan hajtsd, tevére sokat málházz, lassan hajtsd. Poroszkát futtakor becsülnek, jó embert – holtakor. Ügyetlen legényen az ügyes ló kifog. Lovad ha rossz, célod odavész, fiad ha rossz, erőd odavész, asszonyod ha rossz, vagyonod odavész. Lovadtól bár megválsz, nyeregszerszámodtól meg ne válj. A lovat ne ostorral – abrakkal biztasd. Kirgiz közmondások Eb dühét farka mutatja, ló dühét füle mutatja. Szűzkancából a szükség poroszkát parancsol.

"Ha lovacska lennél és lovacskának is ilyen nyugtalanító tomporú lennél a csődörök megvadulva kaparnák a földet-mert szép vagy és olyan vagy mint a királyok lova..."  Ladányi Mihály   "Vad ménes akárhány vad anyátol ellett,Barangol a síkon, Etel vize mellett Vemhedzik a kanca viharos szállángtól,Fene tátos-méntől,futózó villámtol." Arany János   "A megkínzott ló szenvedése Embervérért kiált az égre!"  William Blake   "Oh mily gyakran hordta hátán a ló A végzetet mely jó vagy romboló."  Lenau   "Lebeg a ló a könnyű tánctol,Kantártalan,vadul viháncol Ezer bitang ló-egy csapatban.Sörényük és farkuk gomolyba,Orruk a kín nem torzította,Szájuk nem marta zabola,Lábuk se fájt a vaskapocstól,Nem érte hátuk bot vagy ostor,Puszták ezer bitang lova,Szélnél vadabb és mind szabad.Mint habzó tengeren a hab."  Byron     "A boldogságot a könyvek lapjain, a lovak hátán és a nők ölében találod" /Arab mondás   "There's no limit to what you can do when your horse becomes a part of you" (Nincs korlátja annak amit együtt tudtok csinálni, ha lovad a részeddé válik) /Pat Parelli   "A ló szemei között nyugszik a világ minden gazdagsága."   "A ló előnye tenger, a bölcsnek is ló való, Mert lová tesz az ember, és emebrré tesz a ló."   "Hová lenne a világ, ha nem léteznének a lovak, hogy értelmet adjanak neki?"   "A jó tréner meghallja amit a lova mond neki, a nagy tréner azt is, amit csak suttog."   "Az ember sohasem érzi magát szabadabbnak, fennköltebbnek és boldogabbnak mint lóháton."   "A pásztor könnyedén terel maga elött egy egész nyájat, a bika ellenkezés nélkül húzza az ekét, a megülni kívánt nemes ló gondolataid azonban el kell lesned. Nem kell semmi szamárságot elkövetni, és nem szabad butaságot követelni tőle."   Ezt nagyon szeretem: "A ló: Öntetltség nélkül nemes jellem; irigység nélkül bátorság; hiúság nélkül szépség. Szolgálatra kész, mégsem szolga."   "A lovak iránt érzett szeretetünk független a korunktól."   "S a ló után üldözve száll, de lába lassú, gyors a mén, beérni őrült gondolat, s ő mégis csak szalad, szalad.   Az évezredek bölcsessége a lovak szemével tekint a világra.És teljesen mindegy,hogy fekete,fehér Afrikában született,vagy Amerikában,vagy a közép- európai Topoµčiankyban:Az összes nemes,kitartó és gyönyörű." (Vladimír Ferko-Kone a jazdci c. könyvéből fordítva)

LOVAS PRÓZÁK

Parasztgyerek pesti szolgálatba 
Gárdonyi Géza: Két katica-bogár
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
A ló, a róka és az oroszlán
Narkotikum
SZÍV ERNŐ: A Black Júlia
Bencze Attila: A ló halála árán
 Csató Pál: Lóvásár
Váczi Ernő: Lóbizalom

Komáromi Lovas Színház